13. Whatever

Kedves, drága, kitartó.. tehát! :)

Köszönöm, hogy vagytok, és hogy még mindig vannak olyan hülyék - igen ti - akik olvassák eme furcsaságot. Elképesztően hálás vagyok a pipáitokért, a kommentjeitekért, és az eddigi 30(!!) rendszeresért. Képtelen vagyok felfogni, hogy ez velem történik, és egyáltalán, hogy bárkit is érdekel az, amit ide összehordok.. 

Ezért a mérhetetlenül sok késésért pedig szeretnék elnézést kérni.. Ezen a nyáron eléggé sok minden összejött, kezdve ott, hogy gimibe megyek, és ez már önmagában elég durva dolognak számít.. :) Na! Inkább nem fárasztalak titeket a saját magánügyi dolgaimmal, örömeimmel, és már így is sokat rizsáztam! Íme a 13. rész, és amennyire szeretem ezt a számot, annyira imádtam írni ezt a fejezetet.. És mivel régen írtam már, ide biggyeszteném a 12. végét, hogy feltudjátok idézni, hogy mi is történt pontosan..

Még egyszer elnézést, de tényleg kevés időm volt írni. Amikor netalántán pedig volt, akkor sem. :) Mindössze jó olvasást, és csontropogtató ölelés:

Becka

(Na meg nyomot azért tessék hagyni! ;) )

"- Csak azért hagyom, hogy itt szunyálj, mert lelki beteg vagy. Utálok veled aludni, folyton mocorogsz! - morogja, én pedig a nyakamig belebújva a pokróc melegébe mosolyogva vállat vonok, majd hátat fordítok neki, miközben a tudattól megnyugszom, hogy nem vagyok egyedül. Most azt viselném a legrosszabbul.. Az egyedüllétet. "

A hétvégén felmosott termeknek mindig van egy külön sajátosságuk. A ridegsége hétfőn, amikor a lámpa még ég, mert kint nincs elég világos, amikor a hosszú fátyolszerű függönyt a padra fújja a szél - mindenki utálja a fertőtlenítő szagát, amivel a táblát mossák le - így az összes ablak tárva nyitva.. A tanár szavai a teremben, mikor hangosan visszhangzanak, a fáradt tekintetek, amik körülvesznek. Van aki szeret ezekre a gimis hétfőkre emlékezni. Én nem ilyen vagyok.

Fáradtan döntöm a fejem a padra, és Ashton arca helyett próbálom felidézni valaki másét a töri könyvből. De minduntalan csak az összefirkált, agyon lapozott oldalak jutnak az eszembe, ahogy Irwinnel nézegetjük, és nevetünk az általunk összefirkált képeken. Lassan felemelem a fejem tíz centire a padtól, de úgy is ejtem vissza, ahogy meghallom a csengő halk zümmögését. Hallom ahogy csukódik az ajtó, és Rixon hangja betölti a termet. Parancsolgató hangneme most is megtalál, és gúnyosan közli, hogy a dilidokinál a csütörtök még szabad, ha nagyon szeretném. Inkább már nem is válaszolok rá, és az elém tett témazárót kezdem fürkészni. Tanultam én erre?! Jó kérdés.

Ő vajon mit gondol erről az egészről? Tudja, hogy ha még csak gondolatban is kimondom a nevét, görcsbe rándul a gyomrom? Miért mindig én vagyok az az elcseszett, aki rosszkor van rossz helyen? Egyáltalán mi okom van nekem a szeretetre? Miért van az, hogyha eszembe jut a mosolya beleszédülök? Eddig képes voltam ennyire kordában tartani a gondolataimat, hogy nem tűnt fel, a nyilvánvaló?!

Hátulról, egy erőteljes szúrást érzek a tarkómon, mire felszisszenve hátrafordulok, és próbálok a gondolataim köré egy képzeletbeli börtönt építeni. Hátha ez gátat szab nekik.

- Írj már! - szól rám Ever, mire aprót biccentve visszafordulok, és azon agyalok, hogy.. a nevemre vajon jár pont? Mert akkor bizonyára elérném a kettes szintet.

Halk sóhaj fut végig a termen, ahogy Rixon közli, az időnk lejárt. Mintha egy egyszemélyes kivégzőosztaggal lenne dolgom, úgy magasodik fölém, és les bele a munkámba, mintha bárkinek - nekem - számítana, hogy mit gondol róla. A padra kipakolt könyveket, és tolltartót egy mozdulattal söpröm be a táskába, majd a tesztet az asztalon hagyva kiviharzok a teremből, Evert még csak meg sem várva. Utálom a hétfői töri órákat, főleg egy ilyen hétvége után még inkább. Az egy dolog, hogy vagy 4-szer láttam már az összes valamire érdemes akciófilmet, de ha 48 órán keresztül a bátyád így próbálja elterelni a figyelmed, az több mint aggasztó. Ugyanis melyik lány az, aki így próbálja túltenni magát azon a sokkon, hogy szerelmes? Igen, talán ezért nem vagyok "átlagos"..  Bár meg kell hagyni élveztem a Halálos Fegyver maratont. Mondjuk lehet az akciók helyett Versailles-ről kellett volna tanulnom. Remélem meg lesz a kettes.. Azon gondolkodom, hogy utoljára mikor vélekedtem én így bármelyik dolgozatomra is. Vagy egyáltalán gondoltam így dolgozatra valaha? Jó kérdés. De tényleg javítani kéne. Hogy is mondja Zoé mindig.. "Ez így nem állapot." Asszem ez a mondat most minden bennem zajló dolgot jellemez.

Gyors léptekkel vágok át az aulán, és miközben tartom magam ahhoz, hogy nem nézek fel, csak ha neki megyek valakinek, egyre inkább jövök rá, hogy mindenképp találkozok valakivel. Az pedig a szerencsétől függ, hogy kivel. És mivel velem ezek a dolgok mindig kiszúrnak, inkább felnézek. Megérzés volt, vagy nem, de Ash áll előttem. Hirtelen megtorpanok, ő pedig lecövekel előttem. A gombóc a torkomba ugrik, de olyan sebességgel, hogy még felfogni sincs időm, hogy az már oda is került.. Ash kissé túlságosan is mélyen néz a szemembe, amitől hirtelen szembesülök az eddig rohadtul nemlétező lepkéimmel. Mielőtt még bármit is kérdezhetne, a torkomat megköszörülve, kissé rekedtesebb hangon szólok hozzá.

- Szia! Milyen órád lesz? És mit csináltál a hétvégén? A kocsival mi lett? - egy szuszra hadarom el a mondandóm, majd röhögve ingatom a fejem a kelekótyaságomon. Mi ütött belém? Mivel traktált egészen idáig Alex? Istenem, maradjak nyugodt, és kész.. A tudatalattim ordít egy kis szabadságért, hogy hívjam félre az előttem álló srácot, és közöljem vele az érzéseim, de háttérbe szorítom. A józan eszem most kissé.. józanabb.

- Elsőre inkább te jól vagy? Egész hétvégén hívtalak, de ki voltál kapcsolva, aztán úgy voltam vele, hogy biztos oka van annak, hogy mindenhol eltűntél.. - az arca elkomolyul, ahogy a végére ér, én pedig vállat vonok. Nem fogok hazudni.

- Szarul voltam.. De ennyi, Alex mindig segít ilyenkor kilábalni bármiféle dologból. Most jólesett az egyedüllét - felem mégis, és kissé elkerekedik a szemem, ahogy felfogom, hogy végül mégis hazudtam. Jólesett?! Az egyedüllét?!

- De már jól vagy? - teszi félre azt a tényt, hogy tudja, hogy nem mondtam igazat. Hisz ismer. Na meg egyszer már elmondta, hogy ő látja rajtam ha hazudok..

- Nem. De túlélem - vállat vonva bámulom őt, hogy mit reagál, de nem veszi magára, hogy nem részletezem ezt a kérdést.

Ash tudja, hogy ha firtatná sem mondanám el, hogy mi történt.  Talán majd egyszer. Neki elég volt annyi, hogy arra a kérdésre őszintén válaszoltam, hogy "hogy vagy?". Mert ez a fontos.. Ettól még a részletek nem érdekesek. Legalábbis nem mindenkinek. Nem fogom az orrára kötni, hogy bele zúgtam, és ő sem firtatja, hogy miért voltam ki. Ő sosem volt az a fajta, aki érti a fordított logikát. Tudja, hogy ami fontos, azt megosztom vele. Ha megsértődnék, és nem beszélnénk, ő az a srác, aki kivárja, míg lenyugszom..

És miután ezt tisztáztuk, arról kérdezett, hogy segíthet-e bármiben. Én pedig megmondtam, hogy a legtöbbet azzal, ha erről többet nem kérdez. És ő így is tett.

De nem csak ő volt az, aki "elfelejtette" a hétvégét. A többiek sem kérdeztek semmit egész nap, és valahogy gyanítom, hogy ezt Ash rendezte így. Zoén például fizikán láttam, hogy majdnem megkérdezi. Hátra fordult, nyitotta a száját, majd a mellettem ülő Ash-re nézett, és olyan gyorsan fordult vissza, hogy megnyikordult a hirtelen mozdulattól alatta a szék. Szóval Ash szavára senki sem firtatta, a "London eltűnt, mi a franc?!"  dolgot. És ezért kimondatlanul is.. de hálás voltam. Mert ez tényleg figyelmes volt tőle. Az más dolog, hogy Evernek ez nem tetszett.. Mint Zoétól tudom - még véletlenül sem szöszke barátnémtól - , Ash-sel hétvégén nem találkoztak, de ő hívta, mindössze a srácnak dolga volt. Minden esetre holnap délután elmennek randira(?). És ettől a gondolattól már most rosszul vagyok, így inkább nem firtattam ezt a kérdést jobban.

 A suli után - az én szabadalmaztatásomra - végül elmentünk egy hangszer boltba. Eredetileg suli után tűztem volna haza, de drága bátyám - ki mástól kapok smst matekóra közepén? - fenyegetőzve írta - , hogy addig ne merjek haza menni, amíg nincs este 9. Nem tudom hogy gondolta, hogy ezt anya is benyeli, így hétköznap, de hát ő intézi, ő baja. Szóval most itt nyomorgunk Luke nagyapja kocsijában, amit Irwin vezet, és a rádióból üvölt egy ALT dal, hisz Ever hátulról előre nyúlva nyomkodja, azt a vinnyogó, még épphogy működő retro rádiót. Ide illene be egy kép hessteg meghalok felirattal.

- Amúgy a te kocsiddal mi van? - teszem fel sokadjára a kérdést Ever-nek címezve, most már enyhén túlordítva mindent.

- Jah leszedik a téli gumikat.. - vonja meg a vállát, és ismét előre hajol kicsit odébb nyomva. Mintha már amúgy nem ülnék félig Mickey ölében..

- Ever, lassan június, eddig téli gumival jártál? - kérdezi Luke, hátrafordulva az anyósülésről.

 - Ühüm, miért szerinted baj? - kérdezi és végre hátradől.

- A lényeg, hogy leszedik.. - mormogja Luke, majd visszafordul, de a visszapillantóban látom, ahogy még rám néz. Halványan elmosolyodik, én pedig vissza mosolygok rá. Apró gesztus, de máris kicsit jobb kedvem lett tőle.

Alig 20 perc alatt oda is érünk, és bár elröhögtük az időt, azért még egyszer nem jelentkeznék, vagy csak vetnék fel még egy ilyen utat. Amúgy nem önszántamból találtam ám ki ezt az egész "hangszerbolt" dolgot. Alex nagyban hozzá járult, hisz egész hétvégén közös programokra ösztönzött, na meg Luke panaszkodott, hogy elszakadt 2 húrja, Ashnek hónapok óta eltörött az utolsó dobverője is, és amúgy is.. a zenét mindenki szereti.

 Ahogy belépünk a nagynak éppen nem mondható boltba, a kis csengő felül megszólal. Az eladó elindul felénk, de mosolyogva intek, hogy nem, nem kell ide jönni, mert már egyáltalán nincs körülöttem senki. Ash a dobok felé ment, Zoé leült egy zongora székre, a többiek meg mind a gitároknál vannak. Ever pedig a pengetők közt válogat. Tanácstalanul nézek körbe, nem tudom, hogy hova is mehetnék. A végén pedig inkább a 3 srác felé indulok, mintsem Ash-t céloznám meg, és egy kissé rosszul is esik, hogy így döntök. De nem lóghatok rajta..

Némán állok a többiek között, miközben azt a dalt dúdolom, amit Luke mutat épp Calnak egy akusztikuson.

Félre nézek, csak hogy lássam a többieket, de a mozdulat többet elárul, mint kéne. A szemem Ash-re siklik, ahogy egy dob szerelés mögött ülve a cintányérokon állítgat, Ever pedig oda húz egy széket, és csillogó szemekkel nézi, mit csinál. Én is ülhetnék ott. Miért is nem mentem oda? Az össze szándék kiveszik belőlem, és lassan megtelik az agyam kérdésekkel, rólam kapcsolatban, róluk, és úgy amúgy erről a kibaszott életről. Elsőre talán jobban tenném, ha kiismerném saját magam. Mert utána már valahogy minden könnyebb lenne. Tudnám pontosan mit érzek, hogy mit szeretnék, és tisztázhatnám ezt a dolgot magamban.

Lassan felállok, és az állványról kiválasztok egy nekem tetsző, fekete akusztikus gitárt, és a nyakánál fogva visszaindulok az egyik hifihez, hogy kényelmesen visszaüljek rá. Ismét feléjük nézek, és érzem, ahogy a mozdulatra elfehérednek az ujjaim. Nem tudom elfordítani a fejem, csak állok, egy helyben, miközben lassan fogom fel, hogy Michael elindul felém.

Gyengéden a karomhoz nyúl, és elkezdi kifeszegetni a gitárt a kezemből.. Végre sikerül rá néznem, és engedelmesen engedek a hangszeren, és vele együtt rogyok a hifiberendezésre. Most már csak azért is a földet pásztázom, mert az előbbi jelenet - szájra puszi, franc tudja miért - még mindig előttem lebeg. Nem lehetek ennyire kelekótya, és figyelmetlen. Nem most. És nem mindenki előtt. Nem előtte.

- Hagyd őket. Nem éri meg. Én csak tudom - vállamra simítja a kezét, és miközben behunyt szemmel kifújom a levegőt, ő végleg kihúzza a gitárt a kezeim közül.

- Ennyire látszik?- kérdezem tehetetlen hangon, és zavartan a hajamba túrok, majd a térdeimre támasztom a kezem.

- Ha Ever lennék, már nem lennénk jóban.. - utal a nyilvánvalóra. Sóhajtva nézek fel és látom, hogy mindenkit leköt valamilyen hangszer. Csak Clifford áll mellettem, kezében az előbb még nálam raboskodó gitárral.

- Ne haragudj.. ez.. nem is tudom, totál szétestem, és teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy történt, vagy mikor, csak a végeredményt érzem, de azt talán már túlságosan betegesen - már rég úgy terveztem, hogy abbahagyom a beszédet, de valahogy nem tudok megálljt parancsolni a szavaimnak. - Michael, én tényleg nem akarok az a köcsög lenni, aki mindenkinek keresztbe tesz. Basszus, direkt offoltam egész hétvégére, hátha ez csak egy múló ábránd, de azt érezném. A leggázabb, hogy semmit nem tehetek ellene, ez csak van, és befészkeli magát mindenhova. És utálom a tudatot, hogy nem lehetünk barátok, mert azzal csak a saját helyzetemen rontanék, így inkább távolodni próbálok, miközben..

- Miközben szere.. - ilyedten nézek a szemébe, és talán túl hangosan kiálltok rá.

- Kuss, kuss, kuss! Ki ne mond! - a fülemre tapasztom mind két kezemet. Vigyorogva fogja jobb kezébe a gitárt, majd a ballal felhúz ültömből, és a mellkasára von. Halkan nyugtat, hogy nem fogja kimondani, amíg nem szeretném, de közben hallom hogy mosolyog. Amennyire lehet közelebb bújok hozzá, és a mackós ölelésbe próbálom belesűríteni az összes köszönömet, amit eddig még nem nagyon hallott tőlem. Hisz ő volt ott amikor a kocsi az árokba került, és most is ő van itt, és ha eddig nem is tűnt fel, de mindig ott volt mögöttem.

- Ugye nem mondod el neki?! - kérdezem félve, majd eltolom magamtól, hogy lássam is az arcát.

- Ha megkérsz rá.. - húzza az agyam.

- Meg - vigyorgok rá, ő pedig aprót biccentve jelzi, hogy ezen a témán túlléphetünk. A kezében levő gitárra bökök, majd felvont szemöldökkel szemlélem, ahogy a pántot átdobja az egyik vállán, és egy alap akkordokból álló dalt kezd el pengetni. - Nem tudtam, hogy tudsz játszani..

- Ezt nem nevezném gitározásnak. Az alap négy akkord volt, nem nagy dolog. De mindig akartam egy gitárt - forgatja meg a keze között a hangszert, majd rám néz. - Szerinted hülyeség?

Elcsodálkozva nézek a reménykedő szempárba, majd vállat vonva félmosolyra húzom a szám - Eltudlak képzelni egy gitárral.. Sőt még egy bandában is. Talán még énekelve is. Szóval nem. Nem hülyeség.

- Köszi, L. - vigyorogva veszi szemügyre azt a gitárt, amit még az én kezemből csavart ki, majd vállalt vonva, a "pénztár" felé kezd hátrálni. Hát, legalább már most nem hiába jöttünk ide. A szememmel akaratlanul is Ash-t keresem, és miközben körbenézek, elvarázsol ez a hihetetlenül sok hangszer, amiket egy ilyen pici helyen sikerült összezsúfolni. Miközben Mikey éppen fizet, Cal sétál mellé, a kezében egy bassz gitárral, és jól gesztikulálva valószínűleg színes hajú haverom véleményét kéri ki a hangszerről. Így miközben ő a pénztárcájában kutat, a mellette álló srác hol a falon lógó elektromos gitárokat fürkészi, hol a kezében tartott 4 húrosat.

Visszaemlékezve a haza felé vezető út már más hangulatban telt. Tele reményekkel, és nagyra törő rocksztár álmokkal - Calummal - furikáztunk az országúton. Páran beszereztek egy új hobbit, valakiben egy régi lobbant ismét lángra, és volt aki úgy érezte haza ért. Hogy olyan emberek között van, akik megértik a zeneszeretetét, az elhivatottságát, és végre nem félt önmaga lenni, mert a körülötte levők épp annyira voltak őrültek, mint Ő maga. Persze én is ott voltam - jóval fiatalabb mivoltomban - és bár kicsit szkeptikusan vélekedtem az akkori helyzetemről, én is - mint mindenki, éreztem, hogy ez még sors döntő lesz. Ez az egész "csapat", így együtt, egy hangszerekkel megpakolt kocsival.. akár még meg is válthatja a világot. Legalábbis akkoriban hittünk benne. Hogy ez a tűz volt-e az, ami elvitt minket - őket addig a pontig, ameddig..? Hát ezt mai napig nem tudom. De az biztos, hogy jó sokáig ez adott erőt mindenhez.