12. Whatever

 Fuuuh! Annyira sajnálom ezt a sok késést! Nyár van, meleg, és ilyenkor hiába vagyok tele jobb és jobb ötletekkel képtelen vagyok leülni a gép elé, és pötyögni.. Ezért még egyszer sajnálom! 

Ez most kifejezetten hosszú rész lett, aminek örülök.. Alex-nek a végén van egy kisebb szerepe, és meg kell mondjam, én tényleg imádom őt! Bár lenne bátyám! [hüpp-hüpp] Na nem húzom tovább, jó olvasást! Ami pedig a következő részt illeti, passz, hogy mikor jön.. Előre is, kérlek ne várjátok túlságosan.. :/

Becka

A kezeimet szorosabban fogom a szőke srác köré, és lassan már attól parázok, hogy megfojtom szegényt. Úgy érzem minden szét esik körülöttem, és bár akaratlanul is, de eszembe jut az árokba borult kocsi képe, a szúró érzés a kezemben, ahogy Ash-re vizesen tapad a pólója, ahogy felém hajol.. és most az a kép is, ahol Everrel csókolózik. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a nap az, amikor kissé szétesem. Kissé?

Luke elenged, de látja, hogy a saját lábam elég instabil, így a derekamat átfogva megtart.. mert az én lábam tényleg felmondta a szolgálatot. Háttal helyezkedek Ash-éknek, így megkönnyítem mindenki dolgát, miközben Mickey körbekérdezi, hogy ki megy akkor Maddoxhoz. Riadtan fogom fel, hogy a többieknek tényleg van étvágya, utána pedig csalódottan veszem tudomásul, hogy az előbbi jelenet csak nekem volt sokkoló, a többieknek tökre természetes. Halkan, Luke-nak motyogva közlöm, hogy én inkább haza mennék, mert rosszul vagyok, és ezek után olyat tesz, amin még én is meglepődök.. Lemondja az estét, azzal az indokkal, hogy inkább hazavisz, utána pedig nem szándékozik visszamenni. Zoe biccent, Mickey furcsállva méreget, Ever meg Ash.. hát ők is gondolom hasonló arcot vághattak. Gondolom..

A parkolóhoz érve, Luke nem kérdez semmit, némán vezet a nagyapja kocsijához, majd az anyósülés felüli ajtót kinyitva "beinvitál" a kocsiba. Egész úton némán vezet, és most jobb is, hogy nem kérdezget. Látta az arcom, látta a reakcióm, és most hálás vagyok, hogy ő ilyen halkabb fajta srác. Próbálom fékezni a gondolataimat, így kissé kómásan meredek magam elé, és olyanokon gondolkodok, hogy mégis hogy fogom kibírni ezt a hat hetet gipsszel a jobb kezemen. Totál rokkantnak érzem magam. És attól, hogy ezen agyalok, legalább nem mardos a bűntudat, amiatt, hogy így érzek Felé.

- London, itt vagyunk. Bemenjek hozzátok? - Luke sebességbe teszi az autót, fél kézzel a slusszkulcs felé nyúl, hogy ha kell, akkor le állíthassa a motort, eközben pedig végig engem néz kissé aggódva, bár elnézően mosolyogva.

 Fogalmam sincs mi üt belém, egyszerűen csak egyedül vagyok, anyának magyarázkodnom kell a kezem miatt is, és Alex biztos ki fog kérdezni Ash-ről.. Most már jogosan mivel.. tényleg szeretem. Így egy pillanat alatt vágom rá, hogy az most jól jönne, ha nem hagyna egyedül, és valahogy kikászálódok a kocsiból. Ő egy aprót biccentve kihúzza a kulcsot, és a kocsit megkerülve bezárja. Luke-kal az oldalamon lépek be a házba, és már attól, hogy valaki mellettem van, jobb a közérzetem. Az előszobába érve áthallani a falakon, Mick Jagger hangját, így kissé fellélegzem. Ha Rolling szól, akkor anyának tényleg jó a kedve.

 - A konyhában vagyok.. - ordít ki, én pedig lerúgom a bakancsom.

 - Átöltözök, addig nézz körbe - fordulok Luke-hoz, és a fürdőbe sietek, ahol a félszáraz hajamat felcsatolom, és a tükör felé fordulok. Hát, elégé olyan arcot vágok, mint akinek most purcant ki.. hát ja, úgy kb. az egész életkedve. Na mindegy, gyorsan arcot mosok, néhányszor még megrázom magam, aztán a szobámba sietek, ahol átveszem a ruhámat, a vizeset meg kiterítem. Pár perc alatt megvagyok, bár rohadtul akadályoz a gipsz ebben az egyszerű dologban. Hogy fogom én ezt bírni hat héten keresztül? Inkább nem is gondolok bele.

- Azért örülök, hogy jól vannak.. - a konyhába beérve anya félbehagyja a mondatot, majd mellém lép, és a jobb kezemet felemelve szemügyre veszi. Csodálkozva nézem, még mindig nem ordít, így lassan Luke felé tekintek, aki vigyorogva vállat von. Ah, szóval ő az a srác, aki mindent ki tud magyarázni. 

- Hát végülis csak egy gipsz.. - von vállat anya, majd kettőnkre néz  - kértek valamit?

- Köszi, de nem.. L? - fürkészve néz a szemembe, mire megrázom a fejem. Anya mosolyogva (!) bólint, és a pult felé fordul dúdolni kezd. Mi van, ez egy párhuzamos univerzum, vagy mindenki megkergült? Luke-ra nézek, aki még mindig engem fürkész. Kissé elmosolyodok, majd a nappali felé biccentek. Ellöki magát a pulttól, és ketten indulunk el. A nappaliban a kanapéra vetődünk mind a ketten, majd egy kissé kínos csönd telepszik ránk. Aztán inkább megtöröm.

- Mi a trükk? - kérdezem, miközben a srác vállának dőlök. 

- Pontosabban? 

- Anyával.. Nem mérges, sőt aggódik - értetlenkedek, mire kurtán felnevet.

- Tényszerűen meséltem. Ezen már nem lehet változtatni, de legalább nincs komolyabb baj.. Ez általában beválik. Anyu is mindig mindenen kiakad, van tapasztalatom.

- Igazán rossz lehetsz! - hitetlenül nevetek fel, ő meg egyet morogva megböki az oldalam. Felkuncogok, nem gondoltam, hogy ilyet tesz. Válaszul pedig megcsapom a gipsszel, mire fájdalmasan felszisszen.. Azt hiszem gyomorszájon vágtam. 

- Ez nem fair.. - motyogja, majd fél perccel később mindketten felnevetünk. Legalább verekedni tudok ezzel a szarral.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Álmatlanul forgolódok, a takarómat már vagy hatszor lerúgtam, és ennyiszer is visszahúztam magamra. A kezemet állandóan beütöm az ágy szélébe így önkéntelenül is baromira nagy fizika fájdalmat érzek. És ha ez nem lenne elég, lelkileg is éppen szétesem. Nem a döbbenet teszi, hisz valahogy Alex szavaival élve, mélyen mindig is tudtam, hogy valami hasonlót érzek. A semmittevés kínja feszít. A saját „művem”. Én csináltam így.. Én szerettem volna, hogy összejöjjenek.

Hiába tudom mélyen, hogy ez nem igaz, hogy Ever mondta, hogy hozzam össze őket, hogy én még csak nem is akartam ebben segíteni, mégis magamat büntetem. Magamat hibáztatom, és magamat becsmérlem. Totál önirónia. De mit tehetnék? Lassan felülök, és a gipszelt kezemet tanulmányozva még inkább magamba roskadok. A szobában sötét van, kissé bevilágít a hold ott, ahol a függöny hanyagul van behúzva, és így némileg látom a parafatáblámon díszelgő fényképeket, koncertjegyeket, aranyköpéseket, amiket egy kockás füzet lapjaira firkantok mindig le, hogy utána kitépve feltűzhessem oda. Fel sem fogom mit teszek, és már ott is állok a tábla előtt, és szomorú mosollyal nézegetem az ott díszelgő emlékeimet. Egy fénykép, amit Zoe csinált rólunk.. Én a tanári előtt ülök a padon, trikóban, azon egy farmer inggel, alul meg egy szürke csőfarmerben és egy ahhoz egyáltalán nem illő vörös Martensben, kissé csámpás lábakkal, a fülemben fülhallgatóval meredek magam elé, a távolban pedig Ash közeledik felénk, engem fürkészve. Alatta rögtön a következő, ahol már mosolyogva a fülessel a fél kezemben, vállon bokszolom, ő pedig mellettem ülve nevetve fürkészi az arcom. A fénykép aljára gemkapoccsal oda van tűzve az aranyköpés..

„ Baby, baby, baby oooh.. Ne szégyelld, mindenkinek vagy egy JB korszaka..” Még most is eszembe jut, ahogy akkor mondta. Visszagondolva annyira nem is vicces.

A többi kép már más kaliberű. Ever és Zoe, ahogy röhögnek valamin, a fiúk, ahogy tesin kört alkotva „csapatosan” beszélgetnek, a rétről egy selfie rólam és róla. És persze a rengeteg felejthetetlen „idézet”, ami mindig mosolyt csal az arcomra. Csak most nem. Keserű ízt érzek a számban, ahogy a parafatáblát nézem, és mivel elég lusta típus vagyok, és utálom, ha valaki nosztalgiásan lassan szedegeti le a képeit egy ilyenről, így inkább az egyszerű megoldást választom. Egyben szedem le az egész táblát, és a sötétben kissé bénázva, beejtem az íróasztalom mögé. Pár nap és el is felejtem, hogy hova tettem. Mindenkinek jobb. Nem nézem a hülye képeket, és nem vág pofon a tudat, mikor rájuk nézek, hogy együtt vannak. Leülök az ágyamra, és törökülésbe tornázom magam. Egy pillanatra máris jobb kedvem lesz, hogy ezzel, talán el is terelhetem a gondolataimat, ha csak egy kis időre is. Aztán ismét szar kedvem lesz, ahogy rájövök, hogy ettől függetlenül mi még mindig barátok vagyunk, vagy legalábbis annak kell lennünk, hisz komolyabb dolog Ash szemszögéből nem történt kettőnkkel. Vagy mégis? Ez a "baleset" minden szempontból rosszul jött ki. A kezemet még elviselem, de ha Ash-t is elvesztem, mint barátomat, azt nehezen fogom tűrni. Sőt, mi a jobb? Ha így maradunk, vagy ha nem? Meddig fogom bírni nézni, hogy ők ketten együtt vannak? Egyáltalán együtt vannak? Hiszen csak egy csók volt. Mi is majdnem..

És ekkor történt, hogy felfogtam, hogy valószínűleg Ashnek cseppet sem komoly ez Everrel. Lehet, hogy eltart egy darabig, de a balesetnél, mi is majdnem.. Vagy talán nem? Istenem, kivel beszélhetném ezt meg? Everrel? Azzal a lánnyal, aki oda és vissza van a srácért, akiért én is így érzek? Azzal, aki nagyon mérges lenne rám, hisz megérteném ha azt érezné elárultam.. Vagy Zoe-val, aki mindig is észhez térített, aki ugyanolyan jóban van velem és Everrel? Nem kérhetem arra, hogy válaszon! Hisz kimondatlanul is, de ha bevallanám neki az érzéseim, akkor mindenképpen választania kellene.. Hiszen vagy "igazat" ad nekem, vagy elküld a francba, hisz a legjobb barátomba nem szerethetek csak úgy bele! És teljesen igaza lenne, ha ezt a fejemhez vágná.. De nem fogja! Mert nem mondom el neki. Se senki másnak. Úgy látszik magamra maradtam. Azt hiszem ez az én keresztem lesz. Mindenkinek van egy ugye? Valami orbitálisan nagy hibája, amit próbál mások elől eltitkolni. Talán most végre ráleltem az enyémre. Pfuj, de csöpögősen hangzik.. Az én hibám, ő. Az én hibám, hogy így érzek. Pedig még ha tehetnék is róla! De erről csak is kizárólag ő tehet. Miért kell olyan szerethetőnek lennie? Miért kellett ott lennie aznap az irodában? Egyáltalán miért jött ide? És amúgy is.. Mi a francért lett a mindennapjaim része? Hogy a francba történt ez? Mégis miért nem vettem észre a jeleket, hogy bírom? 

Egyre ziháltabban veszem a levegőt, és lassan tudatosul bennem, hogy a könnyeimmel küzdök. Dühömben szoktam sírni, most mégsem érzem azt, hogy bárkire is mérges lennék. Nem érzem az adrenalint, csak a végtelen kimerültséget, amit mostanra kezdek megérteni. Fárasztó, ha az ember a saját maga igazát megvédve próbálja elrejteni az érzéseit. Miért érzem azt, hogy a saját csapdámba estem? Miért félek annyira most mindentől? Mert ez tény.. Megijedtem. 

Halk lépteket hallok a folyosóról, de nem érdekel. Egyre jobban érzem, hogy az akaraterőm felmondja a szolgálatot, és lassan átlépem a szipogás határát.. Az ajtóm kinyílik, én pedig még csak oda sem fordítom a tekintetem. Úgyis tudom, hogy ki jött.

- Átjössz? - kérdezi halkan, és egy kicsit fellégezve fordulok felé. Némán biccentek, Alex pedig a lehető legtoleránsabban húz át az ő szobájába. Nem szól egy szót sem, nem kérdezi miért sírok.. Hisz valószínűleg tudja. Az éjjeli lámpa ég, és két gőzölgő bögre van a szekrényére téve. Halványan elmosolyodok, hisz ezek szerint tudta, hogy nem alszom. Leülök az ágyára, és meglepődve veszem tudomásul, hogy attól a gesztustól, hogy a bátyámként itt van mellettem, abbamaradt a gombóc a torkomban, és már nem érzem, hogy bármikor legördülhet egy könnycsepp az arcomon.

- Kérdezhetem?

- Jót tenne.. - biccentek, arra utalva, hogy nem áll szándékomban némán az ágyán ücsörögni.

- Mikor jöttél rá? - mellém ül, és a kezembe nyomja a bögrét, miközben törökülésbe helyezi magát velem szemben. Pizsama lévén, egy szakadt, agyonkopott, régi Guns 'n' Roses póló van rajta.

- Ma a kórházban.. - felelem már meg sem lepődve azon, hogy tudja mi történt.

- Most az érzéseidről beszélek.. Nem arról, hogy mit éreznek ők egymás iránt - néz a szemembe, miközben beleiszik a bögrébe.

- Arra is a kórházban.. - zárom rövidre.

- Kitalálom.

- Találd - mosolyodok el.

- Tele vagy kérdésekkel, Zoe-hoz nem akarsz menni, mert titkon félsz, hogy ha választania kéne közted és Ever között, akkor őt választaná, a fiúkhoz pedig még kevésbé, mert elmondanák Ashnek ezt az egészet.. Így maradtam én, a bátyj, aki úgyis kiszed belőled mindent, és akinek mindig igaza van..

- És aki szerény is - teszem hozzá mellékesen, miközben ledöbbenek, hisz tényleg úgy van, ahogy mondja. Senkinek nem mondanám el ezt az egészet, még ha rá is kérdezne.. Viszont neki gondolkodás nélkül.

- Naná, még az is - mosolyog, majd elkomolyodik - Mennyire érzed, úgy, hogy..

- Nagyon. Túlságosan ahhoz, hogy ez igaz legyen.

- Figyelj. A következő lesz. Ez ellen már nem tudsz mit tenni. Ha nagyon akarsz élhetsz önsajnáló életet ezek után, mert te vagy az, aki belezúg a legjobb haverjába, úgy, hogy még össze is hozod az egyik legjobb barátnőddel. Felőlem! De ha azt akarod, hogy segítsek, akkor komolyan kapd össze magad, és felejtsd el őket. Azt hogy ketten vannak, hogy..

- De ha Ash velem is kikezd.. - szakítom félbe, de ő is így tesz.

- Nem érdekelnek a részletek, sem az, hogy veled mit csinált, vagy mit csinált volna. Most te vagy a fontos, a többi később is ráér - legyint hanyagul, ezzel jelezve, hogy most 100 százalékosan rám figyel.

- Jó, mit csináljak?

- Na! Először is hagyod őket. Ever - már ne haragudj - de rohadtul nem illik Ash-hez. Erre azért mindig emlékezz, mikor azt hiszed, hogy ők a tökéletes pár, akik majd sose szakítanak. Amúgy is elhúztál Ash-sel a közösségetekből, így most próbálj meg mindenkivel lenni. Ott van Cal, biztasd már, hogy szerezzen egy hülye gitárt, és kezdjen valamit magával. Basszus végig nézte az egész HIMYM sorozatot.. Ami hogy úgy mondjam.. 9 évad! Szóval ideje az van, lógj vele, legalább eltereli a figyelmed, és amúgy is jó társaság. Aztán a többiek is ott vannak. Clifford is full normális, én tökre bírom a fejét. Igaz, kissé művész lélek, de vele biztos egy az érdeklődésetek. Luke meg.. Ő Luke, őt mindenki szereti, amúgy is kissé rád van kattanva, szóval ebből meg még..

- Mi az, hogy rám van kattanva?! Csak hazahozott! - háborodok föl, a nem épp legfontosabb információn.

- Jah, én is így nézek minden szembe jövő lányra.. - forgatja a szemét ironikusan.

- Sehogy sem néz, hagyd ezt a hülyeséget - vonok vállat inkább nem firtatva ezt a témát.

 Egy időre csönd telepszik ránk, némán isszuk a bögréből a kakaót, hiszen az ember sosem lehet elég idős ehhez az italhoz. Egyszerre ezer gondolat cikázik az elmémben, és úgy érzem lassan szétrobban a fejem. Hajnali 3 van, mi pedig gyér fénynél éppen némán ülünk az ágyon. Ha lehetne nevezni a világ legjobb bátyja címre valakit, akkor én megtenném. Komolyan!

A kakaót megiszom, és kétkedve a nagy franciaágyra nézek, miközben leteszem a szekrényre a bögrét. Lassan eluralkodik rajtam a fáradság.

- Most az egyszer.. - olvas a gondolataimban Alex, én pedig egy nagy mosollyal az arcomon elterülök az ágy bal oldalán. Fél perccel később már ő is lefekszik, de előtte még odadob nekem egy pokrócot, mivel a takaró kizárólag csak az övé. Magamra terítem, majd a sötétben hallom ahogy magára húzza a paplant.

- Csak azért hagyom, hogy itt szunyálj, mert lelki beteg vagy. Utálok veled aludni, folyton mocorogsz! - morogja, én pedig a nyakamig belebújva a pokróc melegébe mosolyogva vállat vonok, majd hátat fordítok neki, miközben a tudattól megnyugszom, hogy nem vagyok egyedül. Most azt viselném a legrosszabbul.. Az egyedüllétet.